Egyik este azt álmodtam, hogy ismét negyedikes középsulis vagyok.

Vadászkába még nagyon bele vagyok zúgva, még titokban lejárunk a konditerembe csókolózni és zenét hallgatni. A koli előterében beszélget velünk Butykos nevelő az akkori csapattal: (Lee, Mari, Pipi, Sanyi és Vadászka) "- Vadászka, mit tudsz Zsannáról?" - kérdezi. (akkoriban Zsanna volt a "haverinája", akinek állandó barátja volt, de több esetben is Vadászkával aludt egy-két iszogatós este után) "- Még kint van Angliában, de már alig várom, hogy hazajöjjön." - válaszol Vadászka. "- És neked erről mi a véleményed?" - most hozzám intézte a kérdést Butykos. Ő beavatott volt annak idején. Pillekönnyedén vállat vonok. A szavak maguktól jönnek, hisz tudom, ez már rég nem a valóság. " - Semmi. Nincs közöm hozzájuk. És nem is akarom, hogy legyen. " Mindenki úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy Zsannát az utazás előtt elkaptam, harmincszor leszúrtam a túlélőbicskámmal, majd feldaraboltam 10 egyenlő részre, és elástam a koli pincéjében... Ekkor ébredtem, mivel Édes egy jókorát horkantott a fülembe. Lehet a múltkori cívódás hozta ezt ki, vagy valami más. Nem tudom ezt az előtt, vagy azután álmodtam, hogy összefutottam Vadásszal. (Nem olyan nagy valami, Édes és Vadász faluja szomszédos) Vasárnap fürdőben voltunk és hazafelé jövet egy biciklist kellett volna megelőzni, de a szembeforgalom miatt csak követni lehetett.

Egyből leszűrtem mütyür termetéről és a tegezről a hátán, hogy csak ő lehet. Korábban lehet egy "Taposd el a kisköcsögöt!" rikkantás után letekertem volna az ablakot, hogy lehordjam a sárga földig az összes kurtizánkét foglalkozó felmenőjét az Árpád-házi királyok megjelenéséig visszamenőleg, miközben még Édes kezét is birtokba vettem volna harmadik kéz nem lévén, hogy minél több beintés illesse, és a megfelelő pillanatban lazán beborítottam volna az árokba tegezestül-biciklistül. De csak ennyit mondtam félmosollyal: " - El ne taposd Vadászkát!" Már egy jó ideje nem haragszom rá. Miért haragudnék? Hisz ő sodort egymáshoz minket... Csak egy biciklis az úton, akinek tudom a nevét. "- Miért? Tán lenyilaz?" Röhögött. Nem tud semmit. Csak azt, hogy egy nagy csalódás sodort arra a koncertre, amin megismerkedtünk. Jó így. Ha hinnék a szerelemben, azt mondanám Vadászkánál totál betalált. Így csak indokolatlan frenetikusan fellángoló, rózsaszín napszemüveges, lila felhőben kóválygó, felejthetetlen rajongásnak nevezném... Hogy Édesnél? Se frenetikum, se köd, se napszemüveg. Van helyette a fegyvertárban barátság, ragaszkodás, tisztelet, csipetnyi féltés és egy nagy adag törődés. A legjobb az egészben hogy mindkét részről igénylett és viszonzott. Mindent elsöprő vakon lángoló szenvedélyből nem érdemes építkezni. A problémákat úgysem vesszük észre a nagy elvakultságban. Aztán a tűz elég, és magad maradsz a hamu közepén, amit aztán szórhatsz a fejedre...

2012/08/22