A helyzet változatlan...Édes továbbra sem lelt melót (de ez sem rajta múlt)...Nem is untatlak vele titeket... Inkább posztolok egy novellát, amit anno 4 éve írtam. A körülményeiről annyit, hogy egy Plátói-szerelmi csalódás és a koleszos lét adta az ihletet hozzá( ami akkor tört elő amikor elkezdtem keresni a villámat) Kérlek, NE lopjátok el, egy "barinő" már megtette (2. helyezet lett vele versenyen) kérdőre vonáskor persze én lettem a "kapdbefaszom"... A csatolt számokat érdemes meghallgatni mellé. Feltételével annyit szeretnék ellenőrizni, hogy lenne-e "vevő" az esetleges írásaimra. Ím:

Sárga Rózsa Balladája

A lány az íróasztala előtt ült. Előtte rengeteg használt zsepi és egy fiatal fiú fotója. A szobát betöltötte Avril Lavigne Nobody's Home-ja. Hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és egy csontsovány csaj csörtetett be rajta.

- Te liba, már megint azt a lotyótnyávogtatod? - háborodott fel és kirántotta a falból a magnó villásdugóját.

- Mi ez a sok takonygombóc??? Már megint dögrováson vagy, menjél hazafele mielőtt rámragasztod! - folytatta tovább.

- Szellőztesd ki a szobát és dobd ki a pézséket, mert a nevelő megint engem csesz le miattad! Megyek cigizni, mire jövök rend legyen, mert a folyosón alszol! - mondta miközben kivette a dobozt a felakasztott kabátja zsebéből és bevágta maga után az ajtót.

A lány gondolkodás nélkül felpattant és kulcsra zárta az ajtót. Nem volt ereje veszekedni, megszólalni sem tudott volna, minden erejét elvette a gyász. Úgy érezte az összes könnyét elsírta pár óra alatt.

A magnót reszkető kézzel ismét üzembe helyezte, de egy nehezebb műfajú számmal, pontosabban  Nightwish Ghost Love Score-jával, azután az ablakhoz lépett, szélesre tárta és rezzenéstelen arccal kilépett a párkányra.

Az éjszakai égbolt felhőtlen volt és csillagokkal tűzdelt, de a szél közelgő viharról mesélt. Az alsó három emeletről fény és hangfoszlányok szűrődtek ki. A nyílt utcán semmi mozgás nem volt.

"Csak leugranék egy pillanatra. Na és? Ki sajnálna? Maximum ráírnák a síromra, hogy <<Egy hülyével kevesebb...>> De az sem izgat... Semmi többé...! Talán ugyanoda kerülnék, mint Ő... Talán mind a ketten a mennyországba jutunk, ott nem kéne senki előtt titkolózni." Gondolta, miközben a refrént hallgatta:

"Érted kárhozom el, szerelmem benned örökké él, ha te sebzel meg örökké vérzem..."

Pont másfél éve ismerte meg a fiút, de első pillanatra érezte, hogy valahol mélyen igenis összetartoznak. Osztálytársak voltak, de a terembeosztáson kívül mást nem szóltak egymáshoz.  Különös macska-egér játék volt közöttük, és az évek során kiderült, hogy nem a képzelet űzött vele ízetlen tréfát. Látta, ahogy a fiú rátekintett hőn imádott könyvei felett "Szólj csak hozzám! Te is érzed, azt amit én?! Add csak be a derekad.", de ő állta a pillantását "Meg tudom állni, de én is vonzódom hozzád. A te dolgod lenne a kezdeményezés."

Szinte telepatikus energia működött közöttük, és az órák keretein belül egyre többet tudtak meg egymásról. Pár hete a szimbólumokat vették irodalom órán és a sárga rózsa jelentésére kérdezett rá a tanár.

"- A boldogtalan szerelem jelképe!" - kórusban mondták ki a jó választ, persze az osztály poént csinált belőle. Elsősorban ez indította el a lány lelkében a lavinát, hogy megtörik a srác előtt.

Pont aznap reggelre szánta el magát, de elkésett. Mosolyogva derűsen lépett be az osztályba, de a fiú padja üresen állt. "Sosem késik, biztos beteg." gondolta, de a rossz érzés nem hagyta nyugodni. Első órájuk osztályfőnöki volt. A tanár szokatlanul csendes volt, ez felfokozta a lány rossz előérzetét. Valami nincs rendben... A tanár síri hangon jelentette be mi történt.

A srác tegnap épp hazafelé tartott kerékpárral, mikor egy szabálytalankodó  autó elsodorta. A sofőr hibázott és továbbment, de a szemtanúk megjegyezték a rendszámát és még aznap este elkapták... A fiú a mentőben halt meg...

Ekkor érezte, hogy elpattant benne valami, ami eddig erősen állta a sarat. Többet nem is hallott az órából, és az azutáni hatból sem...

A kollégiumig futott, ott kezdtek előtörni a könnyei, mintha csak most fogná fel a történteket. Örült, hogy szobatársa csak hálni jár a szobába, ő nem értette meg sosem.

Átkozta büszkeségét és makacsságát talán, ha ő szólt volna hozzá tegnap, akkor nem akkor, ott és vele történik meg mindez. Úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki tövestül.

Ez nem a szokványos gimnazista első pasi-első smaci féle próbálkozás volt ez neki, hanem az igazi felnőtt szerelem, amikor nem azért "járnak" egymással, mert a csajnak formás a melle, pasinak meg irtó jó a feneke, és a többieket meg csak azért is had egye az irigység. Ez csak róluk szólt, a többieknek annyi szerepe volt, hogy ne vegyenek észre semmit...

Ez volt az a bizonyos szál, ami elszakadt benne: az élni akarás. Nélküle céltalannak és kiüresedettnek érezte az életét.

Szél söpört végig az utca fáin, a lány reszketett, és nemcsak a hidegtől. A fuvallat elért hozzá is. Haját megsimogatta akár egy láthatatlan kéz és egy puha sárga rózsaszirmot fújt a vállára. Kicsorduló könnyel nézte a tökéletes szív formájú szirmot és megértette az üzenetet.

"Ha valami komoly lépésre szánod el magad, ne halaszd el megtenni, mert lehet a pillanat sosem jön el mégegyszer. Neked még nincs itt az időd, és én örökre veled leszek!"

A Nightwish lassan elhallgatott és a lány lemászott a párkányról. Még egyszer kinézett az éjjeli égre, megeresztett egy mosolyt és becsukta az ablakot.

2011/09/14