"A melankóliát nem az időjárás okozza, hanem rosszindulatú emberek, akiknek semmi sem elég jó, vagy szándékosan ártani akarnak másoknak."

Azt álmodtam, hogy hazamentem egy hétvégére, de nem Édessel, hanem az egyik szakács sráccal. Fater körbe hívta az összes ismerőst, hogy lecseréltem az embert és új kandúrt hoztam a házhoz. Épp a nyári cuccaimat pakoltam a visszaútra, amikor a srác öcsémmel bohóckodva véletlen lelökte a terasz lépcsőjéről és ezzel eltörte a bokáját.

Na, ekkor ébredtem fel.

Hajnal kettőt mutatott az óra. Háromig vissza se tudtam aludni. Ezután még kétszer riadtam fel az órát lesegetni.

Reggel azt sem tudtam merre vagyok fejjel előre. Édes csodálkozott is, hisz este fél kilenc előtt beszundítottam, mint a szél.

Fritőzszűréssel kezdtem a melót. Természetes, hogy lesütöttem az ujjam hegyét... Rendeléssel folytattam. Szombaton lagzi lesz a csárdában és ma volt az első alkalom, hogy egy ilyen típusú rendezvény anyagbeszerzésével foglalkozzak. Kikértem a szakácsok véleményét, külön jegyzetet készítettem belőlük, lekörmöltem az általános szükségleteket és felhívtam a főnököt ellenőrzésre.

"- Mindjárt felmegyek és elintézzük" - nyomta rám. Kinéztem a parkolóba, épp ott állt. Oh, shit... gyorsan összerámoltam a konyhát, és letakartam az ágyat. Mire felért szalonképes volt minden. Csak az összeírás nem. Mostanában egyre gyakrabb, hogy a három főnök háromfélét mond. A Nagyfőnök, a Királyfi és a Főszakács. Ilyenkor azért elbizonytalanodok, hogy a tökömbe jósoljam meg, hogy lenne jó a rendeléseket intézni, ha mérvadók véleménye se egyezik?!

"- Minek rendelnél 15 kg sertés apróhúst?" - kérdezte a Nagyfőnök.

"- Királyfi mondta, hogy egy tízkilós vésztartaléknak kell lennie a konyhán, ha véletlen nem tudnának kiszállítani..."

"- Nem kell annyi!" - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

"- Mennyi kell a rendezvényre?

- A főszakács kábé 5 kilót számolt száz főre.

- Rendben, akkor marad az 5 kg.Felesleges még itt rakosgatni 10 kiló húst, csak annyi legyen amennyi a rendezvényre kell!

- Akkor átjavítom 5 kilóra."

Időközben berobogott Királyfi is. 

"- Én mondtam Novának, hogy rendeljen 15 kilót, hogy legyen tartalék.

- De nem kell! Ne foglalkozz vele!

- De tavaly azt mondtad, hogy tíz kilónak mindig kell lennie a fagyasztóban. Ez idén egy újabb módosítás?

- Te csak ne törődj vele, és már megbocsáss, a rendeléseket intéznénk!

- Jó, de csak tudni akarok róla.

- De többet nincs hozzá közöd! Te öt órakor fejezd be a munkádat és foglalkozz mással!"

Pár másodperc csend következett, amit Királyfi tört meg:

"- Jó, ezt majd otthon megbeszéljük négyszemközt."

Sajnáltam. És magamat is.

Ha elég erős leszek és kibírom a Főnök szeszélyeit itt pótolhatatlan karrierre számíthatok. Ha ezer szemem nő. Ha beletanulok. Ha kibírom, anélkül, hogy kicsináljon a stressz.

Két óra múlva lezsibbadt aggyal tértem vissza konyhára. Királyfi időközben lehozta az új beosztást. Ebben a hónapban minden hétvégén egy napot dolgoztam (vagy szombat, vagy vasárnap) és a szerdáim mind szabadok voltak. Májusban egy kivételével minden hétvégém szabad. És a szerdák is. Örültem is (hurrá, Édessel együtt hétvégézhetek, akár ki is mozdulhatunk) meg nem is (mennyi fizu jön össze ebből...?). 

A váltós Nati egy tál leves mellett böngészte az új menetrendet.

"-Jó étvágyat!" - köszöntem rá mosogatás közben.

" - Volt. Már el is ment..." - mondta majdnem megvető hangsúllyal, és kiborította a levest a moslékosba.

(...) A stressz... na meg a kollégák....