Két vizsga között van most egy szusszanásnyi időm, így elkezdem a beszámolóírást...

Az ünnepek előtt nagyanyám felszedett valami húgyúti fertőzést és elég keserves arcot vágott hozzá. Kimentem Faterral meglátogatni, amikor kiváltotta a gyógyszerét. Főztem neki kamillateát, megmértem a cukrát és a vérnyomását, csipesszel kiszedegettem a bujkáló szakállát, kimostam az összes ágyneműjét és tanácsokat adtam neki hogy gyógyulhatna meg mielőbb. Úgy tőszavakban meséltem a suliról, megjegyeztem lehet még a nagypiacra is kinézek, erre gyorsan előadta a karácsonyi ajándékomat (egy húszast), legyen miből vásárolni... Ekkor már gyanús volt... Papa halála óta (fél éve) csak egy ötöst láttam tőle (azt is szülinapomra)... Felhozta Édest, hogy mint vagyunk, nem gondolkodunk-e még nagyban? Nevettem, hogy semmi változás, most január elsejével ismét munkanélküliek vagyunk, különben is diplomáig nem lesz semmi, és az még két év. Még rákérdezett, hogy Édes jön-e hozzá karácsony másnapján ebédre velünk. Azt mondtam valószínűleg... Végül nem jött (mivel aznap estére érkezett). Mama hiányolta is. Ebéd után szintén felhozta a témát:" - Dehát az a két év rengeteg! Én félek, hogy már az unokákat sem érem meg! - biggyedt le a szája. - Dédunokákat. - javítottam ki. - Ne féljen Ottílka néni! Az özvegyasszonyok tovább élnek, mint a férjük!" - ez Muter beköpése volt tipikusan... ő egyáltalán nem kedveli nagyanyámat, de meg is van rá az oka: elvált, hitelekkel teli egy gyerekes anyukaként borzalmasan lenézte, a házasságot is ellenezte, és amikor velem terhes lett szó szerint "szapora fajtának" jellemezte, arról ne is beszéljünk, hogy öcsémet el akarta vetetni vele... Szóval itt nálam is megakadt a lemez... Minek siránkozik a dédunokák miatt, amikor annak idején velünk sem foglalkozott, sőt korábban személyesen kijelentette nekem, hogy ő sosem szerette a gyerekeket...? Ezzel elpoénkodtuk a dolgot. Kicsit később előhozta az ékszeres ládikáját, amiben öt gyűrű, egy szakadt aranylánc és egy téeszes kitüntetés volt.

Megmutatta Papa karikagyűrűjét, ami befőttesgumi vékonyságra kopott... haláláig hordta.  Azt mondta a szakadt láncot pótoltassam ki vele egy ékszerésszel. Majd két jegygyűrűt tett elém. Felajánlotta, hogy jegyezzük el egymást vele, nekünk adja (a nővére és annak férjének gyűrűje volt). Azt hittem rosszul hallok. Ő most rögtön el is jegyez minket...? Jó, majd írok Édesnek egy sms-t, hogy ő is tudja... Hárítottam azzal, hogy erről egyedül Édes tud beszámolni jelenlegi szándékairól, álláspontjáról, ebben a témában őt kell keresni, majd ha jön... nem mertem Édesnek elmondani az esetet... csak finom utalgatásokat tettem, ha kimegyünk meglátogatni, ne ijedjen meg semmitől... Újév első napján mentünk át ismét. Szerencsémre nem jött fel a téma, de mikor indulni készültünk Édest elkapta, és a kezébe nyomott egy borítékot karácsonyi ajándék címen. Édes belenézett, lecsapta az asztalra egy "nane" kínos mosollyal és  utánunk menekült. Nagyanyám utánaszólt, hogy várjon, hiszen ő is a "mi kutyánk kölyke"! Kivett belőle egy tizest és visszaadta a borítékot. Édes nagy nehezen csak elfogadta. " - Sejtettem, hogy ilyesmi akcióra készül. - mondtam később. - Szólhattál volna, legalább egy diabetikus csokit vehettem volna neki! Egy húszast akart adni! Te jóég! Még jó, hogy megnéztem!" - mormogott. "- Én azon csodálkoztam, hogy a gyűrűket nem hozta elő." - jegyeztem meg. Kikerekedett a szeme: " - Hogy micsodákat...? - Hát Irma néni, meg a férje jegygyűrűit, hogy eljegyezzük vele egymást. Nagyon meg van rémülve, hogy nem éri meg a dédunokákat. Vicces, pedig sosem volt gyerekpárti... - Az már baj, ha itt jár az öregasszony." - sóhajtotta. Kézenfekvőnek találtam a megoldást... Irma néni négy éve halt meg, előtte fél évig magatehetetlen volt, Fater és nagyanyám gondozta négy hónapig, majd akkor derült ki mamám cukorbaja, a mezőgazdasági munkák is begyűltek kénytelenek voltak egy otthonba vinni, ahova minden nap bejártunk. Egy évre rá mamám másik nővére is elhunyt... Papa idén júniusban adta fel a harcot sok betegeskedés után... Szerintem ez a kórság rádöbbentette Nagyanyámat, hogy betöltötte a nyolcvanat... Otthonban egyértelműen nem akarja végezni, ezért egy erős gondviselőt kell beszerezni. Egy erős fiatalembert... egy erős és pénzre szorult, munkanélküli fiatalember... Édes ideális jelölt számára.

Pedig még most is a fülembe csengenek a szavai, amikor három és fél évvel ezelőtt rámripakodott:

"Cukorbeteg??? Hát az nagyon nagy betegség! Csak ne foglalkozzál te ilyen beteg emberrel!? És ha még gondoznod kell...?"

És most meg akarja venni kilóra...

Azt hiszem erre mondják, hogy a Sors fintora...

2013/01/11